Mesébe illő történetnek indult I.
Volt egyszer egy rendszerváltás mondják nagyon sokan. Azért én sokszor megkérdezem magamtól, hogy tényleg 1989 novembere a rendszerszerváltásról szólt vagy egy kicsit másról is. A válaszom nem is lehet olyan egyszerű mint amilyennek esetleg akkor elképzeltem.
Ma 37 évvel az események után még mindig csak keressük önmagunkat. Mintha akkor a tereken valamit elveszítettünk volna saját magunkból vagy talán ott hagytunk volna. Igen a szerény véleményem szerint valami kinn maradt a téren.
Persze indulhatnánk keresni, hogy mi az ami tényleg kinn maradt. Bizonyára mindenki találna valamit, valami olyat amelyről azt gondoljuk , hogy ez ma hiányzik. A kérdésem csupán csak az vissza e kell menni megkeresni a kinn maradt darabot. Lehet, hogy volna értelme visszamenni, de biztosan már nem találnánk meg azt amit keresnénk. Az eltelt idő, a 37 év már porral vonta be a keresett dolgainkat, mert azt gondoltuk, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Az első ránézésre biztosan, hiszen 89 elhozta a változást, de rájöttünk, hogy nem teljesen az amit szerettünk volna.
Ez gondolom minden változással és mindehol igy van, hogy az idő elteltével a múlt és a jelen kapcsolata nem mindig van szinchronban. Erről a kapcsolatról már mi is tehetünk, mi is hozzátudjuk adni vagy el tudjuk venni a valódiságát. 37 év rengeteg idő, rengetg sok történet, buktató és sikerrel is a hátunk mögött. Hányszor láttunk azóta is tömegeket az utcákon? Sok esetben láttunk, és a mai napig szerveződnek az utcai ,,összejövetelek,, .
Ez a mai társadami berendezkedés berendezetlenségét mutatja. Mutatja azt, hogy nem vagyunk képesek elfogadni – tisztelet a kivételeknek- a demokrácia számtani mutatóit. Rá kellene jönnünk, hogy a demokratikus berendzkedés egy több ismeretlenű egyenlet, ahol a kissebség is lehet a többség. Ahol a számok nagyon csalókák is tudnak lenni.
Mi akik kisebbségben vagyunk és ugye nem 37 éve, de 89 után talán nyomatékosabban figyeljük, figyelhetjük sorsunk elmozdulását vagy stagnálását sok mindent észlelhetünk.
Azt gondolom egy dolgot leszögezhetünk, eredményt elérni szétforgácsolva nem lehet. Tudom, ahol vágják a fát pereg a forgács. Vágtuk és még vágjuk is rendesen. Meddig lehet ezt folyamotot még elodázni, vagy mikor lesz ennek a forgácsolásnak vége. Abban a szentséges pillanatban lehet ennek vége, amikor komolyan vesszük küldetésünket, és szólunk a ,,szomszédnak,, is, hogy figyelj már mi miért nem beszéljük meg közös dolgaikat.
Én úgy érzem, hogy mindenki felelős saját sorsáért és meg is kell küzdeni érte. A küzdelem néha veszteségekkel is jár, de nem szabad mindent és mindenünket elveszteni. A kérdés az, hogy magyarok akik itt élünk elsősorban kivel küzdünk. A legnagyobb küzdelmet az én meglátásom szerint saját magunkkal folytatjuk. Ez nem most kezdődött, hiszen Petőfi Sándor már 1845. június 25. - július 10. között ezt írta: ,,Rég veri már a magyart a teremtő, Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő? Lesz-e még ezen a földön jó napja? Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja. De ha isten bút adott e nemzetnek, Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
Elérkezett az idő/ lehet, hogy már régebben/ , hogy a bút, a sérelmeket meg kell ölni. Ez ha sikerül akkor van jövönk. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen egységesek leszünk. nem kell mindenben egyetértenünk, de ,, legalább a szükséges dolgokban legyen egység, a kétesekben szabadság, mindenben pedig szeretet.,, Ezt a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat. ha szem előtt tartjuk akkor komoly esély nyílik a sikerre.
A múltat nem tudjuk újraírni, de a jövőnket még nem írták meg helyettünk.
Ez újfent az én véleményemet tükrözi, ami nem biztos, hogy igaz.
Tisztelettel:
Juhos Ferenc